Căutare

      Emlékezetes, hogy 2002-ben a Vajdaságban Kasza és társai, a helyi szerb hatalomhoz simuló magyar politikai elit képviselői, eleve rokkant kisebbségi törvényt dolgoztak ki, formálisan a jugoszláv kormány, de lényegében a Djindjic vezette szerb politikai elit számára. A vajdasági magyarság szégyenére vállalták, hogy perszonális autonómiának nevezve azt, az elektoros választásokra épülő nemzeti tanácsok intézményével megalapozzák azt a kisebbségi intézményrendszert, amely – mára ezt mindenki látja – csak arra alkalmas, hogy a magyaroknak közvetítse a szerb nemzeti érdekeket, nem pedig fordítva.
      Mi is hallottuk annak idején, hogy ez csak „kerettörvény” lesz, s „fontos, hogy a Nemzeti Kisebbségi Tanács szerepét pontosan meghatározzuk”. Meg azt is, hogy forradalmi újításnak lehetünk szemtanúi. Sőt, hogy az autonómia a vajdasági magyaroknak még magas, s azokat, akik feliratkoznak a magyar szavazók névjegyzékére, kiutasíthatják az országból. Mindez érthető. A helyi többségi hatalom kiszolgálása lényegében azonos klisék alkalmazásával zajlik a Vajdaságban és Erdélyben, sőt másutt is. (Kellékek: hangos egységpropaganda, egypártrendszer, kormányzati felelősségvállalás, a magyarországi támogatások feletti csendes, de hatékony ellenőrzés, az így megyünk az EU-ba szlogen stb.)
      Mégis van valami jó is, ami ismétlődik. A Vajdaságban a VMDP, Erdélyben pedig a gondolkodó értelmiség széles köre, Tőkés Lászlótól kezdve az RMDSZ-ben megmaradt Toró T. Tiborig, élénk ellenállást fejtenek ki. Ennek eredményeként lehet ugyan autonómiát mondani az autonómia feladására, de akik ebben a tisztának és becsületesnek korántsem nevezhető játékban részt vesznek, nem kerülhetik el a leleplezést.
      A Vajdaságban Várady Tiborról, Józsa Lászlóról és Korhecz Tamásról mindenki tudja, hogy ellenzik az autonómiát. Erdélyben egzisztenciájukat kockáztatva emelik fel szavukat a nemzetben gondolkodó értelmiségiek: művészek, politikusok, egyháziak. Azok a megmozdulások, amelyeket Tőkés László és mások kezdeményeznek – ha a nemzetnek szerencséje van –, felrázzák az erdélyi magyarságot.
      Azt már többen kimondták, hogy a király meztelen. Most arra lenne szükség, hogy ez a felismerés általánossá váljék. A Kárpát-medencében élő magyarok vigyázó szemüket most Erdélyre vetik. Az, ami az RMDSZ kisebbségi törvénytervezete körül történik, befolyásolhatja a határmódosítás nélküli nemzeti integráció menetét. Látják ezt a magyarországi parlamenti pártok is, és átérzik felelősségüket. Dávid Ibolya, az MDF elnöke az egyesülési kongresszuson Markó Béla jelenlétében sem állt ki a törvénytervezetért. Németh Zsolt Bukarestben autonómiáról és nem a kulturális autonómia alapjait tartalmazó törvénytervezetről szólt. A kormányoldal hallgat, s nem mond támogató véleményt. Nincs valamirevaló szakértő, aki autonómiának ismerné el a törvénytervezetet.
      És mégis: balsejtelmektől terhes a Kárpát-medencében a magyar–magyar politikai színtér. Hogyan lehetne mindennek jó vége? Ezt nehéz megmondani. Ha Erdélyben az ellenállás rövid idő alatt látványosan meghatványozódna, ez talán elég lenne ahhoz, hogy a magyarországi politikai elit történelmi felelősségének tudatában egyöntetűen nemet mondjon az autonómiaként feltálalt kisebbségi dokumentum tervezetére. Magyarországon és a nemzetközi színtéren is.
      Mekkora lenne a megkönnyebbülés!